címer (a fr. cimier, 'sisakdísz' szóból), arma, tesserae, insignia, stemma, symbolum: pajzsba foglalt, állandó, színes jelkép. - Bizonyos szabályok szerint mértani v. stilizált figurális alakzatokból szerkesztették; s szokásjog v. fejedelmi adomány alapján arra jogosult természetes és jogi személyek ismertető jegyként viselték. - Az ember ősi törekvése, hogy vérségi, vallási, pol. stb. csoportokhoz való tartozását kinyilvánítsa. Ez jelentkezik a mítoszokban, eredetmondákban, totemekben, öltözékekben, bélyegekben, melyek motívumai később a ~re is átkerülhettek. Ezért a ~ kialakulásának eredete és kora pontosan nem határozható meg. A róm. birod. fölbomlása után a csapatok egységes ruházata és fölszerelése megszűnt. A Ny-i feudális államok kialakulásakor viszonylag kis seregek csaptak össze, melyek tagjai ismerhették egymást v. feltűnően különböző külsejű ellenfelekkel (nomádok, arabok, vikingek) harcoltak. Új helyzet állt elő a keresztes háborúk idején, amikor a harcosok az egész ker. világból gyűltek össze, s összetartozásukat a köpenyükre varrt, pajzsaikra festett kereszt, kisebb csoportjaikat különböző színek v. kiegészítő motívumok jelezték (Bouillon Gottfrid pajzsa). Ebből fejlődött ki kb. 50 év alatt a nehézfegyverzet, főleg az arcot is takaró sisak, s a lovagi intézmény kialakulásával az azonosítást szolgáló ~ használata. A 12. sz. közepéről ismert első példái Raoul de Vermandois pecsétjei, Gottfrid Plantagenet sírköve. A 13. sz: írásba foglalták a ~jogot és a ~szerkesztés alapelveit, a 14. sz: kezdték vezetni a ~könyveket. - A ~ korai nevei (lat., ol. arma, fr. armoiries, ang. arms, ném. Wappen) is hadi eredetére utalnak. 1326: Károly Róbert a ~ szót még sisakdísz értelemben használja, később fogalomkiterjesztéssel jött létre a mai értelme. - 1. Fejlődési korszakai. a) Fegyver-korszak: csak pajzson, lobogós kopján, esetleg sisakon fordult elő. b) Virágkor: kb. a tűzfegyverek elterjedéséig tartott. Oromdísszel és orrjeggyel bővült a ~, szerkesztése és használata pontos szabályokhoz igazodott. Használata ált. a világi és egyh. intézmények (állam, vm., város, pápa, pp., szerzetek) és magánszemélyek pecsétjein. c) Hanyatlás kora: a ~ alkotóelemeit keverve v. hiányosan használták. Nagyszámú naturális ábrázolással, hozzá nem illő ékítményekkel (rangkorona, rendjel) és tartozékokkal (sátor, ~tartók, jelmondat) bővítik. A 20. sz-ot, mivel a ~szerkesztés szabályait teljesen szabadon kezeli, néhány szakértő dekoratív korszaknak nevezi. - 2. Fajtái. a) birtokosa szerint: felség- (arma maiestatis), nemzetségi/családi (tesserae gentilitiae), ország- (insignia regnorum), testületi (insignia societatis), méltóság- (insignia dignitatis), közösség- (symbolum commune). b) jogcím szerint: igaz/jogos (insignia vera legitimaque), ál- (insignia adulterina), önjogúlag fölvett (insignia assumpta), adományozott (insignia donationalia), öröklött (insignia successionis), engedményes (insignia concessionis), kegyúri/oltalmi (insignia patrocinii), házassági (insignia matrimonii), pót- (insignia substitutionis), igény- (insignia praetensionis), egyházi választott (insignia pia). c) szerkezete szerint: törzs- (symbolum scutarium purum), történeti/mellékági (scutarium praefactum), bővített (insignia augmentatis), beszélő (tesserae loquentes), kétes (tesserae postulatitiae), emlékeztető (insignia paranomastica), szégyen- (insignia diffamatoria), tréfás (Spottwappen), szabályos (symbolum regulare), szabálytalan (symbolum irregulare). - 3. A ~ alapeleme, a pajzs: alakja lehet hosszúkás (ún. normann), három- v. négyszögletes, kerek, ovális, tárcsa, lófej v. ruta; a talpa lehet kerek és csücskös. Állhat egyenesen, jobbra v. balra dőlve. A felfordított pajzs a család kihaltát jelzi. Ha a ~ több egymásra helyezett pajzsból áll, a legalsó az alap-, s fölötte van az öreg/nagy-, a boglár- és szívpajzs. A pajzs szemlélésekor a heraldika fölcseréli a jobb és bal oldalt, azaz a pajzsot úgy kell nézni, mintha magunk előtt tartanánk ("heraldikai jobb/bal"). A pajzs felületét függőleges hasításokkal, vízszintes vágásokkal és haránt szelésekkel osztják. Az egy vágással és hasítással osztott pajzs a négyelt; a több azonos számú vágással és hasítással osztott pajzs a sakkozott, a több haránt szeléssel osztott pajzs a rutázott. Páros hasítás cölöpöt, páros vágás pólyát, páros szelés harántpólyát jelöl ki. A pajzsfelületet (elemzéskor) 2 függőleges és 2 vízszintes vonallal 9 mezőre tagolják: a felső 3 mező a pajzsfő, a középső 3 mező a pajzsderék, a 3 alsó a pajzstalp; a függőleges jobboldali 3 mező a pajzs eleje, a középső 3 mező a cölöp helye, a baloldali 3 mező a pajzs hátulja. - Ha a pajzsfelület osztatlan és egyszínű, a neve: tarpajzs. Ábráit borításokkal alakítják ki, melyek lehetnek máz, prém v. hím (damaszkozás). A máz állhat színekből (vörös, kék, zöld, fekete, bíbor, a késői korban narancs), v. fémekből (arany/ezüst). A prém lehet hermelin, evet, v. mál, ellenhermelin, fordított evet. Színre szín, fémre fém nem kerülhet. Naturális ábráknál természetes szín is előfordulhat (pl. barna medve). - A pajzs ábrái 2 csoportba oszthatók: mesteralakok és ~képek. A mesteralakok különféle mértani alakzatok (vízszintes, függőleges, hullámos, lépcsős, haránt, homorú, domború, fogas stb.) kombinációi. A címerképek térbeli kiterjedést mellőző, stilizált rajzok. Ábrázolhatnak természetes tárgyakat és jelenségeket (nap, tűz, víz, ásvány), élőlényeket (ember, állat, növény, termés), keverék- (griff), és képzeletbeli lényeket (unicornis, főnix), emberi alkotásokat (épület, hajó), eszközöket (fegyver, szerszám), betű v. névbeírásokat. A mesteralaknak el kell érnie a pajzs szegélyét (kivétel a keresztek egy csoportja), a ~kép ált. nem érinti. Ha a ~alakból a felénél több látszik, növekvő, ha kevesebb, eltűnő alakról beszélünk. - 4. A ~ színeinek fekete-fehér ábrázolásához sávokból, pontokból és alakzatokból grafikai jelrendszert dolgoztak ki. Egy pajzsban lévő azonos alak azonos színű, osztott ~ben az osztott alakok színének váltakoznia kell. Ha egy állatalak csőre, nyelve, karma, körme vörös v. arany színű, fegyverzettnek mondják. -

5. Mivel a ~ a ker. kk. terméke, díszítése számos esetben ker. szimbólum, leggyakoribb a lat. v. gör. →kereszt minden formájában. A ~kép bibliai jelenet (Ádám-Éva a paradicsomban Baja, a Vízözön XII. Pius ~ében), főangyal (Szt Mihály Zilah ~ében), angyalok (Sárospatak ~ében), apostol (Szt Pál Bács vm. ~ében), evangélista (Szt Márk Velence ~ében, Szt János Eger ~ében), vértanú (Szt Gellért Csanád vm. ~ében), női szt (Szt Erzsébet ~ében), hitvalló (Szt Hubert a Zichy család ~ében); jámborsági motívumok (rózsafüzérrel leborulva imádkozó szűz a Herenchényi család ~ében), koronafölajánlás (Fejér vm. ~ében), egyh. épület (kpna Nyíregyháza ~ében) stb. - 6. Az első m. egyh. címerekről nehéz nyilatkozni, mert csak pecsétekről olvashatók le, s egyrészt nem rögzítik a teljes ~t, másrészt hozzá nem tartozó elemeket is tartalmaznak. Pajzsuk a szokásos háromszög, kör, ellipszis, mandorla, női konventeknél ruta, elvétve egész különleges, Abstemius erdélyi pp. pecsétjén pl. nyolcszögletű. ~kép tekintetében Mo-on az egyhm-knek és egyh. intézményeknek kezdetben nem volt elfogadott ~e: az intézmények védősztjük, a főpapok (kir. mintára) önmaguk álló v. ülő alakját vésették pecsétjükbe, oldalazva v. lábhoz helyezve a családi ~üket. A 14. sz-tól az uralkodó mezőbe az intézmény védősztje került, s alá a főpap képe egyik v. mindkét oldalon családi ~ével (pl. 1347: István kalocsai érs., 1361: István budai prép., 1391: Demeter veszprémi pp. pecsétje); a johanniták is vörös mezőben pajzsszélet érintő görögkeresztes ~üket a családival egyesítették. A mo-i ~fejlődésben nagy lendületet hozott a →konstanzi zsinat, melyen főpapjaink találkoztak a Ny-i ~viselési gyakorlattal. - Választott főpapi ~ (insignia pia) már a 14. sz: kimutatható (Demeter esztergomi érs. ~ében csillagok közt balra lépő angyal, kezében főpapi kalapot tart), s gyakran visszautal tulajdonosa korábbi helyzetére (Fráter Gy. ~ében a csőrében kenyeret vivő holló pálos, Vaszary Koloséban az 5 szív bencés voltára utal). A választott főpapi ~ a 19. sz: ált-sá vált. - A ~használatot a viselt hivatal és a katonaállítási kötelezettség is befolyásolhatta: Jakab nyitrai esp. pecséttöredékén a (királyi) vágásos ~ töredéke látható; 1363: Kanizsai István zágrábi pp. függőpecsétje szlavóniai helytartóságára, a tintatartó és pecsétnyomó rajza (időszakonként a mainzi, kölni, trieri) érs-ek birod. kancellári hivatalára utal. Az egyh. gyakorlatban előfordulnak korlátozások (pl. a ném. lovagrend az alázatosságra hivatkozva tiltja az arany v. ezüst szín használatát), megjelenhet tréfás elem (pl. 1393: N. Ziegenbock, 'bakkecske' lübecki pp. ~ében szabóolló van, ami jelzi, hogy a szabókat már akkor is kecskének csúfolták), utalás történhet a közbenjáró szerepre (Radéczi István egri pp. mulattatója, Sánkfalvai Antal ~t kapott II. Rudolftól, okl-ében az uralkodó neve fölött a pp. ~rajza mutatja szerepét az ügyben). - 7. A pajzs mellett a ~ fontos eleme a sisak. 2 fajtája a zárt (csupor-, csöbör-, csőr-) csatasisak és a nyitott (pántos, rostély-) tornasisak. Olykor nyakék (monilia) díszíti. Színe ált. acél (ezüst), ha arany, azt az adománylevél jelzi. A sisakra oromdíszt helyeztek, mely lehetett szarv, szárny, félszárny, toll, tollbokréta, gally, virág stb., de legtöbbször a ~kép vezérmotívumát ismétli. A fejedelmek sisakját korona ékesítette, a ~fejlődés későbbi korszakában a sisakot helyettesíti a (3, 5, 9, 11 stb. ágú) rangkorona v. a süveg (a velencei ~ben a corno ducale). Egy pajzsra ált. egy sisak kerül. Több sisak szabály szerint csak külön-külön sisakkal ellátott ~ek egyesítésénél megengedett. Olykor rangjelzőnek tekintve (tévesen) több sisakkal is használtak ~t (pl. az Aichlburg gr-bárói család ~ében 7 sisak van különböző sisakdíszekkel). Páros számú sisak esetén 2-2 szembefordul, páratlan esetén a középső mindig szembenéz. Családi ~üket használó főpapoknak is adományozhattak sisakkoronát (pl. Zsigmond 1418: Nagymihályi Albert vranai perjel ~ét bőv. vele), de a 15. sz: a sisakot fölváltja a mitra (Nagylucsei Orbán egri pp., Sánkfalvi Antal pozsegai prép.) s a papi kalap (eredetileg 2 bojttal a karimáján). Ez utóbbiakból a hierarchiát kifejező rendszer alakult ki: a p. ~ben a tiara, s a pajzs mögött keresztbe tett kulcsok; a bíborosiban vörös kalap, kétoldalt 1-2-3-4-5 = 15 bojttal, a pajzs mögött, a cölöp mentén kereszt; az érsekiben zöld kalap, kétoldalt 1-2-3-4 = 10 bojttal, a pajzs mögött, a cölöp mentén kereszt, prím. esetében kettős kereszt; a püspökiben zöld kalap, kétoldalt 1-2-3-4 = 10 bojttal, a pajzs jobb oldala fölött mitra, bal oldala mögött balra forduló pásztorbot; az infulás apáté kalap nélkül, a jobb pajzscsúcson mitra, a bal mögött jobbra forduló pásztorbot; a kommendás apátéban fekete kalap, kétoldalt 1-2=3 fehér bojt; a perjelében és a pápai protonotáriuséban uilyen kalap, a pajzs mögött zarándokbot; az apátnőkében kalap nincs, rua alakú pajzsot rózsafüzér vesz körül, mögötte a cölöp mentén balra forduló pásztorbot. Richelieu hg., bíb. ~ében a pajzs felső széle és a kalap között megtartotta rangkoronáját, s ebben követőkre talált. Oláh Miklós ~ében feszület fölött van a mitra; Pázmány P. a bíb. kalap alatt olykor kereszt szárú keresztet használt. Városok esetében előfordul az ún. falkorona is. - Ált. szabály, hogy a sisakot, rangkoronát, mitrát a pajzs felső szélére, dőlt pajzsnál vele egyfelé fordítva a magasabban álló csúcsára kell helyezni; a papi kalap ellenben mindig lebeg a pajzs fölött. A sisak rendszerint a ~ábra irányát követi. Mindig a korona kerül a sisakra és sohasem fordítva. A sisakok között rangkülönbség nincs, bár a ~használat hanyatló korszakában tesznek különbséget. Ha a sisakdíszt tekercs rögzíti, színei a takaró színeiből állnak össze. - 8. További szerves része a címernek az orrjegy, másként sisaktakaró v. foszlány, mely egyesek szerint a keresztes lovagok sivatagi kendőjéből, mások szerint a tornajátékoknál használt textíliából (fátyol) alakult ki.

Első nyomai Ny-on a 13. sz-ban, Mo-on a 14. sz. első felében (Szécsényi Tamás országbíró pecsétjén). Széle kezdetben sima v. bevagdalt, később szaggatottá (cafrangos), majd növényi ornamentikára emlékeztetővé vált. Rendszerint két színű, megegyezik a pajzs alapszíneivel, bélése fém (ezüst, arany) v. prém (hermelin), előfordulhat rajta a ~kép egy motívuma (pl. csillag). Több sisaknál ugyanazt az orrjegyet nem lehet, sisak nélküli ~nél (pl. rangkorona esetén) nem szokás alkalmazni. Valójában az orrjegy torz formáinak tekinthetők a pajzstartók, ~palást, -sátor, a ~ mellé v. mögé helyezett zászlók és a jelmondatos szalagok. - A ~en a pajzsnak, a sisaknak, sisakdísznek és orrjegynek borítás és forma tekintetében összhangban kell lenniük. Az első teljes ~t Mo-on 1398: Zsigmond kir. adományozta a Csentevölgyi családnak. Állami ~ünk a 12-16. sz: alakult ki. - Mivel a szimbólumokban rendkívül gazdag és azok megjelenítésében szinte korlátlan lehetőségekkel rendelkező kk. egyh. számára a heraldika csak egy, s individuális jellegénél fogva elhanyagolható megnyilatkozási forma volt, a ~használatot későn, csak a 17. sz: X. Ince és VII. Sándor szabályozta. A pajzsot mesteralakjaival v. ~képeivel és borításaival együtt maga a főpap szabadon választhatta (természetesen szem előtt tartva egyh. méltóságát), de a ~födelet (mitra, főpapi kalap a bojtokkal) és a kapcsolodó járulékos szimbólumokat (kereszt, pásztorbot, zarándokbot, rózsafüzér) már pontos szabályzat írta elő, mert szigorú hierarchiát jelenítettek meg. Sz.L.

Török 1859. - Nagy I-XIII. - Nyáry A.: A heraldika vezérfonala. Bp., 1886. - Gheusi, T. B.: Le Blason Héraldique. Párizs, 1892. - Pettkó B.-Illésy J: Kir. kv-ek. Bp., 1895. - Bárczy O: A heraldika kézikv-e. Uo., 1897. - Kempelen B.: M. nemes családok I-XI. Uo., 1911-32. - Csoma J.: A m. heraldika korszakai. Uo., 1913. - Áldásy Antal: Címertan. Uo., 1923. - Libro della Nobiltà Italiana. 102. köt. Róma, 1939. - Széll S.: Városaink neve, ~e és lobogója. Bp., 1941. - Darvasy Mihály Piar: Kk. városaink ~einek eredete és fejlődése. Dissz. Uo., 1942. - Galbreath, D. L.-Jéquier, L.: Manuel du blason. Lausanne, 1977. - Gall, F.: Österreichische Wappenkunde. Wien-Köln, 1977. - Neubecker, O.: Heraldik. Frankfurt am Main, 1977. - Pastoureau, M.: Traité d'Héraldique. Párizs, 1979. - Neubecker, O.: Wappenkunde. München, 1980. - Bertényi I.: Kis m. ~tan. Bp., 1983. - Baán K.: M. családtört. és ~tani irod. 1561-1944. Uo., 1984. - Oswald, G.: Lexikon der Heraldik. Mannheim-Wien-Zürich, 1985. - A tört. segédtud-ai. Szerk. Kállay István. Bp., 1986. - Nyulásziné Straub Éva: Öt évszázad ~ei. Uo., 1987.- Hoppál M.-Jankovics M.-Nagy A.-Szemadam Gy.: Jelképtár. Uo., 1990. - Woodcock, T.-Robinson J. M.: The Oxford guide to heraldry. Oxford-New York, 1990.