aszkézis (a gör. aszkeó, 'gyakorol' szóból): az emberi természet alacsonyabbrendű erőinek módszeres megfékezése a lélek tökéletesedése érdekében. - I. A szó jelentése a gör-öknél (Platón, Thuküdidész, Xenophón): testgyakorlás, gimnasztika és atlétika; átvitt értelemben: erkölcsi és értelmi erőfeszítés a bölcsesség és az erény megszerzéséért (az előbbiek mellett Iszókratész, Demoszthenész, szofisták, cinikusok, sztoikusok); végül vallásgyakorlat, főként Philonnál. A Szentírásban egyszer fordul elő (ApCsel 24,16), rokon fogalmai a böjt, az önmegtagadás és a →virrasztás. Az egyh-ban a 3. sz-tól Alexandriai Kelemen és Origenész révén honosodott meg. - II. Az ~ természete. A ker. ~ hitből fakadó életmód: módszeres és fokozatosan növekvő erőfeszítés az erények megszerzéséért Krisztus követésében. Kemény és következetes küzdelem, célja a tökéletes és bensőséges hasonlóság Krisztussal. A szó szoros értelmében vett ~ „lelki harc” (az ~ negatív oldala), de a kat. szerzők ált. tágabb értelemben használják a szót, és beleértik az Istenhez való közeledést (pozitív oldal) is. - Jellemzői: 1. A kegyelem forrásától, Istentől ered, s mindenek végső céljához, Istenhez tart. Ez különbözteti meg a sztoikus, pelagiánus v. bármely más, pusztán emberi ~tól. - 2. Személyes, eleven, célratörő tevékenységben valósul meg. Ez különbözteti meg az ókori vallások külsődleges, mágikus, babonás ~ától. - 3. Krisztus a mintája, aki példájával és megsztelő erejével belülről határozza meg. Ez ad a ker. ~nek egyedi karaktert, legyőzhetetlen elevenséget, és igazolja a szenvedés utáni vágy látszólagos ellentmondásosságát. - 4. A kat. egyh. tekintélyében látja alapvető és tévedhetetlen szabályozóját. - 5. Az erkölcsi élet alapfeltétele. Az ember ui. tapasztalja magában az érzékek és az értelem, a test és a lélek közti harcot. A belénk teremtett kettősségben az →áteredő bűn egyensúlyzavart okozott azzal, hogy megfosztotta az akaratot az érzéki rész fölötti teljes uralomtól. A test és lélek ellentétét tovább élezik a →személyes bűnök és a belőlük fakadó →víciumok. Ezért az →erények, az igaz és állandóan fejlődő termfölötti erkölcsiség nem term. adta érték, hanem harc és hódítás eredménye. Szt Pál drámai módon írja le a test és a lélek harcát (→érzéki vágy) és az egyensúly helyreállítását célzó erőfeszítést, mellyel az ember fájdalmak közepette veti le magáról a „bűn testét” és ölti magára a Krisztus szerinti új embert (Róm 7,14-24; 13,13-14; Kol 3,5-8). A ker-nek kész kell lennie a harcra, mint a fegyverbe öltözött katonának (Ef 6,10-18), mint sokat edzett atlétának (1Kor 9,24-27; Fil 3,12-14). Elengedhetetlen számára a folyamatos lemondással járó tökéletesedés, azért, hogy hasonlóvá válhasson Krisztushoz, aki ezt kifejezetten parancsolta (vö. Mt 5,48). - III. Az ~ eszközei. A ker. ~ mindenkinek személyes dolga, és a teljes embert érinti és tisztítja, hogy fölemelkedhessék az Istennel való termfölötti hasonlóságra. A lelket felszabadítja és felemeli, az érzékeket megszelidíti és a lélek alá veti. Ezért beszélhetünk belső (a léleknek szóló) és külső (az érzékeknek szóló) ~ról. - A külső ~ eszköze elsősorban az önmegtagadás (mortificatio), melyhez bozzátartozik a böjt, a bizonyos ételektől és italoktól való tartózkodás, a virrasztás és a ciliciummal, vezeklőövvel, ostorral végzett vezeklés. A szív tisztulásában az →evangéliumi tanácsoknak, a magánynak és a csendnek rendkívül nagy szerepe van. Krisztus nem mondja a földi javakat önmagukban rosszaknak, de követőitől megkívánja a teljes függetlenségre való törekvést (vö. Lk 14,33; Mt 19,23). Az evang. hirdetőitől kemény életet és teljes szegénységet kíván (Mk 6,8). - A belső ~ eszközei az →alázat és az →imádság. Az alázatosság oltja ki az →önszeretetet, s állítja helyébe fokozatosan az öngyűlölettel a teljes istenrehagyatkozást és a lelki gyermekséget; kiirtja a gőgből fakadó víciumokat, főként a dicsőség- és uralomvágyat. Belőle fakad az →engedelmesség, mely az önelégültség helyébe kialakítja az önmegvetést és az Isten akarata iránti teljes odaadást. - Az imádság, főként az →elmélkedő ima a ker. ~ lélegzése: összeszedi a lelket, megtisztítja az értelmet, s elindítja a →kontempláció felé. Közvetlenül kapcsolódik hozzá a →lelkiismeretvizsgálat. - IV. Formái. A ker ~ legjellegzetesebb formái a →vértanúság, a →szüzesség és a →szerzetesség. Az egyh. életének első 3 sz-ában szinte kizárólagos eszmény volt a vt., a szenvedő Krisztus képmása, a tökéletes tanítvány. Uakkor a szenvedélyek megfékezéséért és a hitért folytatott harc miatt az egész ker. életet, kiváltképpen a szüzességet, a vtsággal egyenértékűnek tekintették. A 2. sz-tól a szüzek és a megtartóztatásban élők az →apologéták számára érvek a kerség mellett. A 3-4. sz: bőséges irod-a van az ap. tevékenységgel társult szüzességnek. A szerz-ség mindkét formája (remeteség és kolostori élet) a sztek aszketikus tapasztalataira épül. A →regula az ~ minden eszközét, a fizikai munkától a magányon át a vezeklésig, a lit-tól és kontemplatív imádságtól az ap. életig a megsztelődés szolgálatába állítja. A szerz. élet alapja a 3 fogadalommal vállalt evang. tanácsok, s az imádságban és önmegtagadásban folyó közös élet. - Az egyh. valamennyi hívét aszketikus életre szólítja a böjtöléssel, az imádsággal, az önmegtartóztatással. Az aszketikus nevelés azonban személyenként történik a gyóntatók és lelkivezetők irányítása mellett az egyes lelkeknek megfelelő gyakorlatokkal és módszerekkel. - V. Eltévelyedések. Az egyh. tört-e során az ~ túlzásai és elvetése egyaránt megjelentek. Az első sz-okban a →montanizmus követői szélsőséges ~t hirdettek; alig tűrték meg a házasságot, és kegyetlenül böjtöltek. A →gnoszticizmus és a →manicheizmus hívei elvetették a házasságot, hús- és bortilalomban éltek. Kiváltak közülük az →enkratiták. 431: az efezusi zsin. elítélte a →messzaliánusok ~ét. A kk-ban az →albigensek körében jelent meg újra a manicheusok aszketizmusa. A →valdiak tökéletes szegénységet követeltek, a →flagellánsok nyilvános ostorozásokat végeztek. - Az ~, különösen a szüzesség ellenségeként léptek föl a 4. sz: Elvidius, Jovinianus, Vigilantius. Az újkorban a kvietisták (→kvietizmus) a teljes passzivitás nevében tagadják. Luther követői kezdetben ~ellenesek voltak, Kálvin viszont minden követőjére szerz. fegyelmet rótt. Idővel a prot. egyh-akban újjáéledt az ~ (pl. →metodisták), egészen a 19. sz. óta kezdeményezett fogadalom nélküli szerz. közösségekig (Taizé). **

EC I:87. - Hörmann 1976:76. - Schütz 1988:20.