appropriáció (lat. 'tulajdonítás'): teológiai kijelentés, amellyel a Szentháromság személyeinek igazában közös sajátságait vagy tevékenységét egy személyről állítjuk. - A IV. lateráni zsin. dogmaként kijelentette, hogy az isteni személyek létükben és tevékenységükben elválaszthatatlanok, és a világgal szemben egyetlen hatóokként szerepelnek (D 428). Hasonlóképpen foglalt állást a firenzei zsin. is (D 703). Az elv a megváltás művére is vonatkozik. Az Egyh. elvetette Abelárdnak azt a nézetét, hogy az Atya kizárólagos tulajdonsága a hatalom, a Fiúé a bölcsesség, a Szentléleké a sztség. Mégis az Atyának tulajdonítjuk a teremtést, a Fiúnak a megváltást, a Szentléleknek a megsztelést. A Szentírás tanúsítja mind a lényegben és a cselekvésben való egységet, mind az egyes személyek tevékenységét. A Fiú csak azt teheti, amit az Atyától hall (Jn 5,30), a Szentlélek is arról tanúskodik, amit a Fiútól hall (Jn 16,13). Az Isten szó az ÚSz-ben majdnem mindig az Atyára vonatkozik, tehát az Atyának tulajdonítja azt, amit Istenről állít. A megváltás a Fiú műve, az ap-okat a Szentlélek vezeti be a megváltás titkába. Az Apostolok Cselekedetei különösen hivatkozik a Szentlélek működésére. Pál leveleiben az egyes személyek külön hatásáról hallunk. A gör. atyák hangsúlyozzák a Szentlélek hatását a kegyelem rendjében, de amellett a tevékenység egységével igazolják a személyek egységét is. A lat. atyák az isteni lényeg egységéből indulnak ki, s abból magyarázzák a tevékenység egységét. Ezért náluk világosabb az egyes személyekkel kapcsolatos sajátságok ~s jellege. - A skolasztika ezt vette alapul és fejlesztette tovább. A trienti zsin. utáni teológusok igyekeztek a skolasztikus fölfogást és a gör. atyák nézetét összhangba hozni, s úgy gondolták, hogy bár a megváltásban és a kegyelem kiáradásában mind a 3 személy együtt működik, mindegyik a saját személyi mivolta szerint (Cornelius a Lapide, Petavius, Scheeben, Gutberlet). Számunkra az ~ról szóló tanítás azért fontos, mert megvilágítja az isteni személyek belső sajátságát, és így elősegíti a hitbeli megismerést. Ami az ~ tartalmát illeti, Szt Bonaventura óta az a vélemény, hogy az egyes személyeknek csak olyan tulajdonságok és cselekvések tulajdoníthatók, amelyek valamiképpen kapcsolatosak a személy származásával, v. annak analógiáját követik. Ez a szabály érvényes a nevekre is. Így az Atyát Istennek nevezzük, a Fiút Úrnak. Az Atyának tulajdonítjuk az örökkévalóságot, az egységet, a mindenhatóságot. A Fiúnak mint az Atya Szavának és képének a bölcsességet, a szépséget, az egyenlőséget. A Szentléleknek pedig, mint a szeretet kötelékének a jóságot, a sztséget, a boldogságot. A hatás szempontjából az Atyának tulajdonítható a cselekvő okság, a Fiúnak a mintaokság, a Szentléleknek a célokság. Különösen áll ez a teremtés művére. A megtestesülés rendjében Jézus emberségének és a Fiú személyében való egységnek a létrehozása egyformán mind a három személy műve, de csak a Fiú lett emberré. Ezért a megváltottaknak Krisztussal mint fővel való kapcsolatuk is más, mint az Atyával való kapcsolatuk. Hasonló állítást tehetünk a Szentlélekről is, mint az Egyh. lelkéről. Mindez azt mutatja, hogy a megigazult embernek nemcsak a különbség nélküli isteni természettel van kapcsolata, hanem az egyes isteni személyekkel is. Természetesen a személyek kifelé való kegyelmi hatását nem szabad az egység rovására túlhangsúlyozni. G.F.

Schmaus, M.: Die psychologische Trinitätslehre des hl. Augustinus. 1927. - LThK I:773. - MS II:366.