antinómia (a gör. anti, 'ellen' és nomosz, 'törvény' szóból): két, egymásnak ellentmondó, de egyaránt lehetséges állítás, amelyekről nem dönthető el, melyik helyes. - Kant szerint az értelem ilyen ~kig jut el, ha saját törv-eit a dolgok világára viszi át. Így pl., ha a világot mint „egészet” gondoljuk el, egyaránt fölállítható az a tétel is, hogy időben és térben „határa” van, de az ellentétel is, hogy időben és térben végtelen. Ha a végső egységet megpróbáljuk úgy elgondolni, hogy részekből tevődik össze, ez ahhoz a tételhez vezet, hogy minden összetett szubsztancia egyszerű részekből áll, de ahhoz az ellentételhez is, hogy ami összetett, nem állhat egyszerű részekből, hanem minden rész vég nélkül tovább osztható. - Ott van azután az okság kérdése. Ha ezt a maga teljességében akarjuk megragadni, eljuthatunk ahhoz az állításhoz, hogy csakis a term-en belül szokásos okság létezik, de olyan állításhoz is, hogy a jelenségeket a maguk egészében nem tisztán a term. okság, hanem inkább a szabad okság magyarázza meg. Ha a világ-valóság egységét állítjuk szemünk elé, ez elvezethet ahhoz a tételhez is, hogy a világhoz a szükségszerű lény is hozzá tartozik (mint része/ősoka), de az ellenkező tételhez is, hogy a szükségszerű lény nem lehet a világ része/oka. Ezért Kant szerint az értelmi elvek nem alkalmazhatók minden további nélkül a világra, csak a jelenségeket, s nem magukat a dolgokat (→Ding an sich) ragadjuk meg. - Igazat kell adnunk Kantnak abban, hogy amikor valami a megismerés tárgya lesz, sok függ attól, milyen kategóriákkal közeledünk feléje, így már nem uaz, mint „önmagában véve”. Épp a modern kvantumfizika is mutatja, hogy a term-nek föltett kérdésekben mindig jelen van valamiképp a kérdező, az ember is. Az, hogy különbséget teszünk a dolog és hozzánk való viszonya között, segíthet a teol-ban is (pl. az euch. jelenlét átgondolásában). Mindez nem jelentheti azt, hogy nem létezik tárgyi valóság, v. hogy a végső kérdések értelmileg nem ragadhatók meg. Cs.I.

LThK I:641.